najónapló

• Blog oldal
• Archívum
• 

akár csempét is

Na szóval ez a leszokás. Első érdemi cigi kb. '97-98 körül, lazulás a gimi vécéjében satöbbi, utoljára '03 körül jutott eszembe, hogy abba kellene hagyni, és volt is valamicske leszokásocska, de egy brutális szerelmi csalódás után az első dolgom volt venni egy piros malbit, és onnantól vissza se néztem. Mostanság egy ideje beszéltük J.-vel, hogy hát kéne, meg izé, de az acélos elhatározástól azért messze voltunk. Elkezdtem olvasni Allen Carr könyvét (aki a leszokás Gandhija, Mozartja, Orbánja vagy mi), de inkább idegesítő volt, mint hasznos, nem is értem a végére.

Végül aztán mindezt a levegőben kerengő szétszórt félig-meddig szándékot fókuszálta egy elég durva viszkizős-hejehuja-breakbeates péntek éjszaka és szombat hajnal, amikor másnap úgy ébredtem, mintha klórozott szögesdrótra cserélték volna a nyálkahártyáimat, plusz teljesen kikapcsolt a szaglásom. Gondolom a szokásos bulizós 2-2,5 doboz megvolt előtte, nem számoltam. Emiatt (plusz a másnaposság) fizikailag képtelen voltam rágyújtani. Ez pont jókor jött, gondoltam meglátjuk, mi lesz, de semmi elhatározás, és semmi nem kötelező. Mondhatni úgy álltam a leszokás előtt, mint kezdő buzi a gőzfürdő bejáratánál, höhö.

A szombat még teljesen jó volt (nyilván talptól fülig tele voltam nikotinnal), vasárnap estétől jöttek az elvonási tünetek. Nem akarok túlozni, de szar. Nagyon. Volt pár alkalom, amikor nem egy haj-, hanem inkább kvark-, foton-, sőt, leptonszálon múlt, hogy rá nem gyújtottam. Az elvonási tünetek hullámokban jönnek: a gondolatok a cigi körül forognak, megy benn az alkudozás magammal, ideges vagyok, és testileg olyasféle, mint az éhségnek és a szexuális deprivációnak valami egészen morcos és rozsdás elegye.

A hullámok napról-napra ritkábbak és enyhébbek lettek: pár nap múlva J. is követett az Egészség Fényes Ösvényén, így még jobb volt. Asszem a T+4. napon vettem egy elektromos cigit - ez is külön postot érdemelne, a lényeg, hogy bizonyos helyzetekben baromi sokat segített és segít most is, bár egyre kevesebbet használom.

A hullámverés csendesülésével párhuzamosan javulni kezdett kicsit a közérzetem is. Nehéz ezt pontosan megfogalmazni, nem kezdtem el cigánykerekeket hányni a réten vagy ingyen öleléseket osztogatni a Kálvin téren, az is lehet, hogy csak bebeszélem, de végül is úgy is jó. A tüdőkapacitásom viszont in concreto faszább: aerob tevékenység (nem futok vagy ilyesmi, igazából egy teljesen másikra gondolok most) után például nem szab gátat a lihegésnek a tüdő aljából az a szúró-feszítő érzés: úgy érzem, egy platós IFÁ-t is be tudnék lélegezni, ha nagyon akarnám.

Szóval nagyjából 2-3 hét alatt eljutottam az elvonós nyomorból oda, hogy (képzavar alert) minden lélegzetvétel felér egy vállonveregetéssel vagy öleléssel, hogy tök ügyes vagyok, megcsináltam, fitt vagyok és szexi, az akaraterőmmel meg akár csempét is tudnék vágni.

Ennyi a sztori.

PS: Nem azt mondom, hogy senki ne olvasson Allen Carr-t, de szerintem az nem oké, hogy a könyv felében saját magát fényezi, a saját elmebeteg mennyiségű dohányzásából indul ki, és azt hazudja (mert ez nem igaz, nem lehet igaz), hogy a leszokáshoz nem kell akaraterő. Más leszokós könyvekbe is bele-belelapoztam, de unalmasak voltak, idegesített a sok pszichologizálás, nyilván azért, mert acéllelkű macsó vagyok.